A teszt tanítása olyan pedagógiai gyakorlat, amelyben az oktatást úgy tervezték, hogy felkészítse a hallgatókat egy szabványosított vizsga elnyerésére.
Ennek a gyakorlatnak az ellenzői azt állítják, hogy ez arra készteti a tanárokat, hogy bizonyos ismeretekre vagy készségekre korlátozzák tanításukat annak érdekében, hogy növeljék a hallgatók teljesítményét a standardizált vizsgán. Ez leggyakrabban az egyszerű és elszigetelt képességek túlzott megismétlődéséhez vezet, ami megakadályozza, hogy a tanár fontolóra vegye a tárgy átfogó oktatását.
Ez a helyzet a Campbell-törvényből következne , amely általános elv, miszerint a társadalmi tényezők torzítják azokat az adatokat, amelyeket a szabványosított tesztnek fel kellene mérnie. Ezenkívül az ellenzők azt állítják, hogy azok a tanárok, akik a tesztre tanítanak, általában alacsonyabbak az átlagnál. Egyes kutatások szerint a vizsgára való tanítás hatástalan, és gyakran nem is éri el elsődleges célját, a hallgatói pontszámok növelését.
A vizsga oktatása az információ továbbításából áll, amelyet az ezen információhoz kapcsolódó vizsga letétele követ. A kifejezést gyakran használják az oktatás jelölésére, amelynek célja a teljesítmény növelése, például sportolóknál. Ebben az esetben a vizsgára tanítás még a domináns gyakorlat.
Ennek a gyakorlatnak a kritikusai azt állítják, hogy a vizsgára tanított hallgatók rosszul értik az értékelendő témát. Még akkor is, ha az eredmények egy ilyen oktatás eredményeként növekednének - ami nem így van, a hallgatók nem is sajátítanák el a tanulmányozott központi fogalmakat. Ez a gyakorlat hangsúlyozza a memorizálást, és elhagyja az alkotás és az absztrakció képességeit. Azok a tanárok, akik szeretnék növelni a teszt pontszámokat, sikeresebben elősegítik a vizsgált téma mély megértését és konceptualizálását. Richard D. Kahlenber cikke szerint mind a tanárok, mind a diákok idejük nagy részét a tankönyvben bemutatott fogalmak tanulmányozásával töltik a vizsgákra való felkészülés érdekében. A hallgatóknak azonban nemcsak deklaratív ismeretekre van szükségük, hanem a kreativitás, az erkölcs, az esztétika és a különféle készségek bemutatására is szükségük van a vizsga sikeres letételéhez való felkészüléshez. A kritikusok szerint a standardizált vizsgák nem felelnek meg a hallgatók igényeinek, és nem is segítik őket a további életükben.
A gyakorlat a standardizált vizsgák érvényességét is csökkenti, és téves mércéhez vezethet a hallgató teljesítménye. Dr. Louis Volante, a Brock Egyetem docense azt is javasolta, hogy a standardizált teszt pontszámok nem feltétlenül egy méltányos mutatója a hallgató kompetenciájának. Néhány diák elsajátíthatja az órán elvárt tanulást, de sikertelenek a vizsga sikertelensége miatt. A szabványosított vizsgák teljesítésének nem lehet célja a tanulás vagy a tanítás.
Másrészt Gabe Pressman, a WNBC-TV vezető tudósítója elmondta, hogy a szabványosított vizsga referenciaértékei néha politikai nyomás alá eshetnek. Sok esetben az eredményeket az elvárásoknak megfelelően módosítják. Ennek eredményeként nem szabad automatikusan azt a következtetést levonni, hogy a tanulók képességeinek valódi növekedése az eredmények növekedésével jár.
W. James Popham, a Kaliforniai Egyetem emeritus professzora is azt állítja, hogy a szabványosított vizsgák igazságtalanok a különböző háttérrel rendelkező hallgatókkal szemben. Például a vizsgák fontosabb kérdést jelentenek azoknak a bevándorló diákoknak, akik valószínűleg különböző anyagokat használtak az osztályban, és más tanítási módszerekkel szembesültek. Míg a vizsga oktatása továbbra is fennáll az Egyesült Államok oktatási rendszerében, a bevándorlók kudarcaránya továbbra is magas.
Mivel rövid távú célokra irányul, a gyakorlatot általában etikátlannak tekintik. A vizsgaoktatás 1989-es tanulmánya a gyakorlat etikai folytonosságát mérte fel, és a változatokat a legkevésbé etikai szempontból hét pontba sorolta:
A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az etikátlan viselkedésre való átállás a 3. és 5. pont között történt, az 1. és 2. pont etikusnak, míg a 6. és 7. pont etikátlannak tekinthető.
Az Egyesült Államokban a No Child Left Behind program segítette a vizsga oktatásának gyakorlatát, mivel a program eredményei a standardizált vizsgák pontszámain alapultak. Ez különösen igaz a hátrányos helyzetű területeken található iskolákra, amelyek nagyrészt részesültek állami támogatásokban.